Folyamatosan olvasom a felháborodott negatív kommenteket a plus-size ruhák árával kapcsolatban. Érdekesmód a nagyképernyős TV, a legújabb mobiltelefon vagy akár a CARTE D'OR jégkrémek esetében senki nem emeli fel a szavát, maximum nem veszi meg, ha drágálja.
Értetlenül állok a „panasz, mint jelenség” előtt. Életemben nem jutna eszembe kritizálni a GUCCI, vagy példának okán a NIKE árait. Elfogadom, hogy a márkát és a minőséget meg kell fizetni. Még akkor is, ha a kínai áruházban „megszólalásig ugyanilyen” terméket vett a szomszéd Zsóka néni tizedáron. Váljék egészségére és tényleg kívánom neki, hogy ugyanazt az élményt, minőséget kapja, mint azok, akik az eredetit viselik.
„Az IGIGI nem GUCCI és nem NIKE!” - sietnek hozzátenni önkéntes kritikusaink. Nyilván nem, de a plus-size divatvilág felsőkategóriás márkája. Úgy döntöttem még egyszer nekifutok és megpróbálom elmagyarázni mi a különbség a nagyra varrt viszkóz tunika és a kifejezetten molett hölgyeknek tervezett elegáns női ruha között.
Egy plus-size ruha nem attól lesz plus-size, hogy az amúgy konfekció méretre tervezett modellek szabásmintáját több centivel nagyobbra körberajzolják. Az eredmény így egy komikus, gigantikus ruhadarab lesz, amibe ugyan belefér a gazdája, de a.) nem előnyös; b.) nevetségessé teszi viselőjét; c.) kényelmetlen. Moletten is lehet szabott ruhát viselni, de célzottan moletteknek, minden trükköt, rafinériát, illúziót és fantáziát bevetve alkotott darabok kellenek ahhoz, hogy a „WOW” élményt elérjük. Ezeket a ruhákat aprólékosan, nagy odafigyeléssel és az igényeket figyelembe véve tervezik, nem pedig a „jóeznekikörüljenekhogyrájukmegy” hozzáállással.
Ezek az okos, vagy ahogy a tanult magyar mondaná „smart” ruhák, nem véletlenül húzottak ott, ahol húzottak. Nem a vakszerencse varázsolta rájuk a spontán redőket és nem a szabászlegény pillanatnyi szeszélye miatt van ott a minta, ahol van. Lássuk már be, hogy ahhoz, hogy telten, moletten, plus-sizeként, KÖVÉREN (!!! Jézusom kimondtam) is csinosak legyünk, több erőfeszítésre van szükség. Ez a mi büntetésünk. Szó szerint megfizetünk a kilóinkért.
Hölgyeim, akik szerint „aranyszállal” szövik a nagyméretű ruhákat, azoknak rossz hírem van. Sok cérna és még több anyag – minőségi anyag – felhasználásával készülnek. Geometriai tanulmányainkból nyilván pontosan emlékszünk, miszerint a gömb felszínének kiszámításához a 4r2 π képlet szükségeltetik. Tehát, minél nagyobb az „r” (ami leegyszerűsítve az én képzeletemben valahol a köldököt és a csípő szélét összekötő egyenes) annál több anyag kell a ruháinkhoz, ergo annyival többe kerül. Pofonegyszerű!
Abba, a már közgazdasági ismeretek létét/hiányát feszegető kérdésbe bele sem megyek, hogy egy termék nem magától készül el. Azt valakik, valamilyen eszközökkel elkészítik. Ezeknek az eszközöknek ára van, a valakiknek meg bére. Továbbmegyek: a ruhák viszonylag magatehetetlen tárgyak. Igen nehezen jutnak túl az óceánon külső beavatkozás nélkül. Mi speciel szállíttatjuk őket. Pénzért. A vám fogalmáról pedig végképp nem itt fogok értekezni. (Summa summarum, na, logisztikailag és anyagilag is lényegesen egyszerűbb dolgunk lenne, ha egy nagy lepedőt csavarnánk magunk köré)
Viccet félretéve, pontosan tudom, hogy nem mindenki engedheti meg magának a drága holmikat. De van egy olyan fogalom a marketingben, kereskedelemben, hogy „célcsoport”. Szép, nem szép, mi valóban azokhoz a hölgyekhez szólunk ruháinkkal, akiknek ez a kategória munkájuk, hivatásuk, társadalmi szerepük miatt elérhető. Mégis rengeteg olyan vásárlónk van, aki egy-egy nagy napra, alkalomra álmai ruháját akarja felvenni és hajlandó áldozni rá. Áldozni. Nem csak egy ruhára, hanem az érzésre, az élményre, a bókokra és elismerésre! Nem tudod milyen, míg fel nem próbálod!
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
